Várom a kánikulát…
2010 május 19. | Szerző: tobica
A cím csak azért, hogy legyen valami kapocs a 10 hónappal ezelőtti bejegyzésemhez és egy kis utalás a májusi őszre… Mennyi minden történt a legutóbbi bejegyzésem óta! Október elején újra munkába álltam, nagyon-nagyon élvezem. Igaz, sok minden megváltozott négy év alatt, de szerencsére kizárólag pozitív irányba. A legfontosabb, hogy lecserélődtek a kolleginák és a mostaniakkal nagy az összhang, nincs a háttérben aknamunka, nyugalomban telnek a munkanapok, nem gyomorgörccsel érkezem reggelente. A beosztás is szuper, marad időm a bilibogokra. Jól is esik kimozdulni otthonról és egy kicsit felnőtteset játszani, amiért még pénzt is kapok.
Ákos ügyesen beszokott a bölcsibe, szereti is. Hétvégén is menne, kérdezgeti, hogy megyünk bölcsibe? Igaz, egy picit nehezebb otthagyni hétfőn. Előadja a művész úr a nagyjelenetet mindig. Kezdi azzal, hogy nem akar puszit adni, hosszas rábeszélés után végülis ad, de nem eleget. Ha eljövünk tőle, akkor pityereg egy kicsit, hogy “még adok puszit anyának/apának”, de csak addig, amíg be nem csúkódik utánunk az ajtó. Délben, amikor megyek érte, döcögve szalad és ugrik a nyakamba.
A nagyobbik bilibogra egy külön bejegyzést szánok, ami úgy érzem hosszú is lesz és nem túl vidám.
U. i.: Idén azért ugye nem marad el a nyár?
Kánikula
2009 július 17. | Szerző: tobica
Gyűlölöm a tetőteret!!! 32 fok van bent, meg sem mozdul a levegő. Nyűgösek a gyerekek és nyűgös vagyok én is. Egész nap a saját levünkben tocsogunk, égeti a torkom a belélegzett levegő, nem tudnak aludni, max. egy-egy órát nappal, aminek az a következménye, hogy estére nem bírok velük. Persze a medencébe sem tudunk kimenni, mert azt meg tűzi a nap. Talán majd négy óra után. A Balaton partján kéne most lennünk, ha újra megyünk, tuti, hogy rossz idő lesz. Murphy.
Döcögősen, de…
2009 július 16. | Szerző: tobica
Nehézkesen, de alakul, hogy október elsején újra munkába álljak. Igaz kétszer-háromszor kell szólnom a főnökömnek mindenért, de ő ilyen. Kicsit feledékeny. Azt is elfelejtette, hogy a munkaügyes kolléganőnek szóljon, hogy hívjon… Ha ma nem hív, akkor én hívom. A bölcsiben is voltunk kuncsorogni, hogy már szeptemberben vihessem Ákost, persze ez sem ment elsőre, majd augusztus végén menjek vissza megkeresni azt a gondozónőt, aki koordinálja a beszoktatást. Viszont a vezetőnő belement! Szuper. Az is szuper, hogy a munkatársaim várnak, pedig még igazán nem is ismernek, mert nem dolgoztunk már együtt. Egyikükkel egyszer találkoztam, a másikkal csak telefonon beszéltem. Jól esik, hogy várnak és bízom benne, hogy többet soha az életben nem lesz szerencsém olyan kolleginákhoz, mint amilyenek a kezdetek kezdetén voltak…
Kicsit írok a Bilibogokról is. Minibili nagy dumás, másfél éves korára gyönyörűen beszél, igaz még nem mondatokban, de bármilyen szót utánunk mond. Mondja, hogy “végállomás kiszállás” és kérdezi, hogy “mi ez?” Elkezdett bilizni is, igaz, még nem megbízható, de nem is várok el tőle még semmit. Tegnap reggel kérte a bilit és kakilt bele, igaz utána felpattant és a szőnyeg is kapott. Délután sem volt rajta pelus, akkor Zsombi szobáját tisztelte meg. Ha kint vagyunk, akkor sem kap pelust és nagyon-nagyon élvezi, hogy pisilhet, mondja “pisilni” és csurgatja is. Sokszor csak pár cseppet tud produkálni nagy nyögések kíséretében . 
Nagybilibog pedig két napja kicsit dilinyós. Biztos a kánikula teszi, de alig bírok vele. Dacol, hisztizik, tiltakozik, kiabál, dobálózik, nagy fiút játszik. Bezzeg este meg ő a kicsi baba, aki fél és kísérgetni kell. Minden este van egy kis műsor lefekvéskor. Körülbelül hetvenhatszor jön vissza a mi szobánkba, hogy ő szomjas, pisilni kell, takarjuk be, fél, stb. Apja meg hagyja, hogy aztán csináljon vele, amit csak akar. 
Meddig tart még a dackorszak???! Remélem, hogy nem húzódik el 30 éves koráig…
Várt telefon
2009 július 13. | Szerző: tobica
A nyaralás kellős közepén csörgött a telefonom, amire már vártam. Na, nem a csörgésre hanem, hogy onnan hívjanak, ahonnan hívtak. Egy ideje szuggeráltam, hogy a munkahelyemről hívjanak és bejött! Múltkor még azt írtam, hogy várom is meg nem is, hogy újra dolgozzak. Most már inkább várom, mint nem. Akkor még nem volt biztos a fiúk óvodai és bölcsődei helye sem, ma már biztosan lesz hova menniük. Meg az igazat megvallva, vágyom már arra, hogy a nap 24 órája ne csak a gyerekekről és a háztartásról szóljon. Nem nyűg, nem teher egyik sem, pláne nem a kölkök, de már 4 éve itthon vagyok és szeretnék már felnőtteset játszani végre. A piszkos anyagiak is emellett szólnak.. Szóval: a kolléganőm hívott, hogy az egyikük szeptember végén elmegy és a főnökkel megbeszélték, hogy nem új embert vesznek fel, hanem nekem szólnak. Úgy néz ki, hogy ősztől dolgozom.
Nyaralás, első felvonás
2009 július 13. | Szerző: tobica
Alig vártuk már, hogy újra felkerekedjünk és meg se álljunk
Balatonboglárig. Az első pár napon sajnos nem volt igazi strand idő,
sokat esett az eső, de nem vette kedvünk, mert nagyokat sétáltunk a
strandra, a Gömbhöz és Lellére. Délután nagy alvást rendeztünk
mindannyian, azután újult erővel újra sétáltunk, fagyiztunk,
bicajoztunk, játszótereztünk. Egyik nap pedig korán elindultunk
Szántódra, hogy átkompozzunk Tihanyba.
Tihanyban, a part mellett meg ettük a szendvicseinket, azután meg sem
álltunk a királynők városáig, Veszprémig. Első utunk az állatkertbe
vezetett. Alig fél órája nézelődtünk, amikor eleredt az eső és gyorsan
behúzódtunk a kacagó jancsi nevű madár ketrece melletti kis eresz alá
kb. 10 másik emberrel. Úgy álltunk ott, mint a heringek, ráadásul Ákos
babakocsija már nem fért be az eresz alá, rátettem az esővédőt, de nem
tetszett neki alatta, kibújt. Próbáltam megigazítani úgy, hogy ne ázzon
meg, de lásson is ki. Zsombi egy idő után le akart ülni, de csak a
lábamra tudott, a lábaim meg jó háromnegyed óra alatt teljesen
elzsibbadtak. Az eső meg csak zuhogott, zuhogott, az úton hömpölygött
és habzott, olyan erővel esett. Kb. másfél órát töltöttünk ott, arra
várva, hogy elálljon a zuhi, de csak nem akart csillapodni. Akkor Apa
megelégelte, felnyalábolta Zsombit és a homokozós párnát a hátára téve
futásnak eredt vele. Én Ákost betakartam az esővédővel és szintén
futottam. Egy büféig jutottunk, ott megálltunk. Jó nagy a veszprémi
állatkert… Vártunk, amíg csendesedett az eső, majd iszkiri, kifelé a
parkolóba, be a kocsiba és egy ronggyal törülköztünk. Amire
megszáradtunk az eső is újból szakadni kezdett. Kocsival bementünk a
belvárosba, ott, ha még lehet fokozni, még jobban zuhogott. Mentünk pár
kört Veszprémen belül és ahogy haladtunk a város végét jelző tábla
felé, úgy csitult az eső, de ahogy visszamentünk, újból szakadt,a hogy
lefért. Közben a fiúk elaludtak a kocsiban. Apa azt mondta, induljunk
vissza Boglárra. Naná, hogy a Veszprém vége táblánál már ragyogott a
nap. 
Visszafelé nem kompoztunk, hanem a part mentén mentünk, Alsóörsön,
Felsőörsön, Almádin, Fűzfőn, Akarattyán át. Világoson megálltunk és Apa
megmutatta a magaspartot, gyönyörű kilátás van ott a Balatonra.
Siófokon is megálltunk, sétáltunk egyet, a gyerekek játszótereztek egy
nagyot. Én nagyon szomorú és dühös voltam, amiatt, hogy se az
állatkertet, se Veszprémet nem láttuk, de Apa megígérte, hogy újra
elmegyünk. Várom nagyon, csak eső ne legyen…
A sikertelen veszprémi túra utáni napokon végre jó idő lett. Fürödtünk,
fagyiztunk, sütiztünk, Zsombi minden nap ugrált gumiasztalon vagy
légvárban, nagyokat sétáltunk. Este sokáig a teraszon ücsörögtünk. A
gyerekek is 9-10-ig ébren voltak, Zsombi magától ment lefeküdni. Egyik
este felénk járt a permetező repülő, nagyon alacsonyan szállt, Zsombi
élvezte, Ákos félt tőle, el is sírta magát. Egyik nap elmentünk Máriára
Istvánékhoz, hazafelé Fonyódon Zsombi körhintázott. Másik napon
meglátogattuk Krisztiéket Öreglakon, volt is nagy pancsolás a
medencében. Még a kis csúszdát is beállították a medencébe és
csúszdáztak rajta.
5-én hazajöttünk, mert Apa másnap államvizsgáztatott. Vonattal jöttünk
haza, jó hosszú az út, négy és fél óra. Egy kicsit féltünk is, hogy
hogyan fogják bírni a fiúk, de szerencsékre megtaláltuk a bicikli
szállító kocsit, ahol senki nem volt és egész útra bezárkóztunk oda. 
Azért volt egy kis hiszti, amikor kiderült, hogy Apa csak egy takarót
tett a pakkba és Zsombi nem akart osztozni Ákos, de egy kis piskóta
tallérral kiengeszteltük a nagy fiút. 
Miután, Apa végzett a dolgával, visszamentünk a Boglárra, de már papa
és mama is jöttek. Sajnos csak egyszer tudtunk fürdeni, mert a
hidegfront, amiről azt mondták, hogy gyorsan elvonult, inkább maradt…
Nekünk meg maradt a sétálás, illetve Zsombi kapott a nagyszülőktől egy
IGAZI BICIKLIT. Édesemnek beígértük még mielőtt elutaztunk, de három
helyen sem találtunk megfelelőt, viszont amíg nyaraltunk, mama talált
egy klassz járgányt neki. Volt is hatalmas öröm!
Szóval, onnantól, hogy megkapta a bicajt, ő már csak azzal volt
hajlandó közlekedni és nagyon ügyesen, hősiesen tekert hosszú távokat.
Egyik este elvittük Zsombit cirkuszba, amíg mamáék Ákosra vigyáztak.
Nagyon tetszett a műsor, színvonalas előadás volt (ezt a konferanszié egyébként vagy kétszázszor elmondta…). Mondhatnám, megérte
az árát, mert elég borsos áron adták a jegyeket. Zsombi legjobban az
elefántot várta, az hagyta úgy tűnik a legmélyebb nyomokat benne tavaly
ősz óta, amikor először voltam vele cirkuszban. Pedig volt ott
mindenféle állat: lovak, tevék, krokodilok, kígyók, pókok, skorpiók és
oroszlánok. Na meg bohóc és artisták. Sőt, a cirkusz után beugrottunk a
vidámparkba is, Zsombi körhintázott és együtt a hullámvasutat is
kipróbáltuk.
 |
||||
 |
||||
|
||||
Óvoda, bölcsőde
2009 április 21. | Szerző: tobica
Jesszusom, de rég jártam erre…
Tegnap Ákost beírattam bölcsibe, Zsombit ma fogom beíratni oviba. Lassan vége a gyöngyéletnek, én mehetek dolgozni. Szerencsére azért ez még nem holnapután lesz, addig igyekszem kiélvezni minden napot, a hosszú nyarat, aztán meglátjuk, hogy ősszel, vagy majd januárban megyek-e dolgozni. Néha már várom, néha a hátam közepére sem hiányzik. Aztán ki tudja, lehet, hogy még egyszer az életben fogok babázni. Legalábbis én nagyon szeretném…
Nagyon-nagyon gyorsan elszaladt ez a három év.
A csemetékről
2008 június 9. | Szerző: tobica
Zsombi szeret bölcsibe járni. Most már 7 hónapja bölcsis. Nem volt olyan időszaka, hogy nem akart menni, inkább hétvégén is menne. Nappal szobatiszta, éjjel még adunk rá pelust, de sokszor száraz marad reggelre is. Egyik napról a másikra lett szobatiszta. 
A nagyszülők erőltették, mert 78-ban az volt a szokás, hogy a 6 hónapos gyerek bilibe kakil, hiába téptem a szám, hogy egyáltalán nem vagyunk elkésve semmivel. Aztán, amikor a bili láttára sírva futott és bújt el Zsombi, akkor belátták, hogy nem tudják siettetni a dolgot. Magától kérte a kis alsónadrágot és szól, ha pisilni, kakilni kell. Egyedül is megoldja, de ilyenkor mindig meztelenre vetkőzik. 
Gyönyörűen beszél, az r betűket is ropogtatja, pörgeti, egyedül a zs és gy nem megy még, de nem esek kétségbe ettől, majd ez is menni fog. Néhány mondókát is mond már vagy énekel. Pár napja a heverőn alszik, amihez a leesésgátló tavaly november óta nem készült még el, de már nem is kell. Édes nagyon, mert ha felébred, nem jön ki, hanem ugyanúgy szól és vár, hogy bemenjünk érte, mint amíg a rácsos ágyban aludt. 
A fűnyíró és a fűkasza a kedvenc játéka. Tologatja a fűnyírót, vagy ráül és nekünk kell tolni. A fűkaszát cipeli mindenhova, kapott egyet Csucsu papától, amit ő már nem használ. Lengeti és mondja, hogy “kasz-kasz”. Este is a fűkaszáról kell mesélni és imádja a különböző prospektusokban nézegetni a kínálatot. Káromkodni is szokott, elég nevetséges és egyben bosszantó, hogy egy ilyen pöttöm gyerek káromkodik, főleg a bölcsiben, pedig nem úgy beszélünk itthon, mint a kocsisok. 
Nagyon nehéz kezelni ezt a helyzetet, mert ha rászólunk vagy megmosolyogjuk, akkor annál inkább mondja. A hétvégén túrórudi megvonással büntettük érte. Remélem, hogy hatásos volt.
Ákos 4 hónaposan 8110 gramm és 66 centi volt, hatalmas bébi, imád szopizni. Jönnek az alsó metszőfogai, hetek óta csurog a nyála (Zsombinak egy csepp sem folyt fogzáskor), fáj is neki, szenved vele, a keze folyamatosan a szájában van. Vagy az én ujjam, esetleg az állam. Hasra tud fordulni, de utál hason lenni és ilyenkor sírva hív, hogy fordítsam meg. Eddig kétszer sikerült hason altatni. Hanyatt fekve húzza fel magát ülésbe, jó kis hasizom gyakorlat. Szerintem rám hasonlít, Zsombira egyáltalán nem. Imádom az okoskodókat, akik szerint kiköpött bátyja, pláne, ha olyan mondja, aki csecsemőnek kb. háromszor látta Zsombit. Észrevettem, hogy kényszeresen mondaniuk kell valamit az embereknek, ha csecsemőt vagy terhes nőt látnak. 
És ebből születnek a legnagyobb baromságok. Ákos hajnalban a legközlékenyebb, szopi után köztünk szokott maradni és elkezd dumálni, sikongatni. Ha valamelyikünk kinyitja a szemét és ránéz, akkor hatalmasakat nevet. Ha nem, akkor addig piszkálja a szánkat, orrunkat a kicsi kezével, amíg fel nem ébredünk.
Ész megáll…
2008 június 9. | Szerző: tobica
A mai nap megáll az eszem, az biztos, pedig még csak fél egy van. Történt, hogy végre sikerült összegyűjtenem a diákhitel tartozásom. Arra most inkább nem térnék ki, hogy mekkora átverés az egész. 
Megkaptam a záróegyenleget és 8 napot a tartozás rendezésére. Reggel elballagtam a postára, ahonnan elhajtottak, mert ekkora összeget sokba kerülne átutalni és sokáig is tartana, amíg odaér. 
Irány egy bank. Kitöltöm az átutalási megbízást, átadom az ügyintéző hölgynek, aki felhúzott szemöldökkel közli, hogy ja kérem, magának nincs folyószámlája, akkor nem lehet átutalni. 
2008-at írunk és nem lehet csak úgy kp-t bevinni egy bankba és egy számlára utalni??? Vagy ennyire nélkülözhetetlen a puszta létezéshez egy nyomorult folyószámla???
A másik történés, hogy helyettes postás hozta a pénzem és egyből bedobta az értesítőt a postaládába. Mehetek a város túlsó végébe a postára érte, mert az ugye túl egyszerű lenne, ha felvehetném a tőlünk 5 perc sétára levő postán… Naná, hogy nem lenne gond ebből sem, ha lenne folyószámlám és oda utalnák a pénzt. Most elgondolkodtam, hogy kéne egyet nyitni… 
Megszületett!!!
2008 március 24. | Szerző: tobica
Pont ma 2 hónapja, hogy megérkezett közénk Ákombákom.
Zsombi ugye beteg lett és január 23-án este 40 fokos láza volt, én teljesen kikészültem, hogy így kell itthonhagynom őt. Próbáltuk mindenféle módon levinni a lázát, kapott kúpot, szirupot, beültettük hűtőfürdőbe, de egyik sem akart hatni. Aztán szóltunk a mamának és adott neki egy injekciót. Ez hatott szerencsére. rekedt hangon sírt és kiabálta közben, hogy “Anya meghallott, Anya meghallott!” Fogalmunk sem volt, hogy ez mit jelent és mit akar vele mondani, hiába kérdezgettük. Én persze a meghalra asszociáltam, ami aztán nagyon kellett a kórházba való befekvés előtti lelkiállapotomnak. Úgy döntöttünk, hogy Zsombi velünk alszik a nagy ágyban, így volt a legkönnyyebb megnéznem, hogy felment-e újra a láza. Apa leköltözött a földre a szivacsra.
Nem sokat aludtam éjjel, mert Zsombi rúgkapáltam és folyton a homlokát fogtam. Aztán hajnali négykor egyszercsak belémhasított egy addig semmihez sem hasonlítható fájdalom. Éles volt és nagyon erős, hasogató. Aztán 10 perc múlva újra. Újabb 10 perc múlva ismét. Tudtam, hogy ez már végre AZ, amire annyira vártam hetek óta. Apának csak fél hat felé szóltam, mert még mindig nem voltam biztos benne, hogy szülünk. Addigra már biztos voltam benne, hogy ez AZ. Nem is tudom, hogy betöltve a 41. hetet mire gondoltam, miért fáj? 🙂 Az előző heteken sokszor voltak két-három órán át tartó 10 perces fájásaim, ezért vártam egy ideig, hogy megbizonyosodjak róla, hogy ezek máshogy fájnak és kitartóak. apa visszavitte Zsombit az ágyába, nehogy felébresszük. Együtt néztük az órát és a fájások hosszát. Reggel Anyuék is felugrottak még, hogy lássanak a befekvés előtt. Aztán fél kilenc felé felhívtuk az orvosomat, hogy hova menjek, egyből a szülőszobára vagy a betegfelvételre. A szülőszobát javasolta.
Kilenc óra után értünk a kórházba, remegett kezem-lábam, nagyon izgultam. A genetikára mentünk szólni, hogy megjöttünk. Amíg vártunk a műtős csapat jött le a lépcsőn. Mondtam Apának, hogy na, velük ma nem akarok találkozni. Megvizsgált az orvosom, bő 3 ujjnyira nyitva volt a méhszáj, felvettek a szülőszobára. Fél tízre bekötötték az infúziót és az epidurális érzéstelenítőt, borotváltak, feltették a szívhang- és fájásérzékelő tappancsokat. A fájások 5 percesek lettek és egyre erősödtek, de még nem kértem, hogy adjanak fájdalomcsillapítót. Jött az orvosom burkot repeszteni, kiderült, hogy nagyon kevés volt már a magzatvíz, viszont tiszta volt. Egy kis idő múlva a szülésznő mondta, hogy ő inkább beadja az érzéstelenítőt, mert kifáradok a végére. Ekkor már 2-3 perces fájásaim voltak. Közben a baba szívhangja az alsó határon mozgott, 110-120-vert percenként, de szépen megtartott volt a fájások alatt is. Aztán néha esett 80-90-re, a gép csipogott. 11 órára eltűnt a méhszáj, de a baba feje magasan volt és az egész pocakom elcsúszott balra. Próbáltam egyet nyomni, de a fejecske nem jött lejjebb, a szívhang viszont esett. Az orvosom ment a telefonhoz és hívta az műtőt, hogy érkezünk. Nagyon sírtam, mert ezt a babát szerettem volna spontán megszülni. Persze tudtam, hogy miatta kell a műtét, mert nagy baj lehet másképp. Gyorsan előkészítettek a műtétre. Sajnos találkoznom kellett a műtős csapttal… A műtőben is vigasztaltak egy kicsit, nagyon kedvesek voltak. Bekötötték a spinális érzéstelenítőt. Szerencsére nem akartak elaltatni. Az orvosom és az ügyeletes orvos, aki segített műteni, saccolgatták, hogy mekkora lehet a baba, 3800-3900 grammra tippeltek. Amikor az orvosom meglátta a babát, felkiáltott, hogy “neked meg mekkora fejed van!” Ahogy kiemelték 11:33-kor, azonnal felsírt. Megmutatták Ákost véresen és magzatmázasan, aztán kivitték megvizsgálni, megfürdetni és felöltöztetni. Végig ordított, ahogy a torkán kifért. Bepólyázva visszahozták, 4230 gramm és 52 centi. A dokik nem jól tippeltek. 🙂
Érdekes, hogy mi Apával mindig éjszakai szülésre számítottunk, viszont ha kérdeztük Zsombit, hogy mikor születik a kistesó, akkor mindig azt felelte, hogy dél felé. Mintha tudott volna valamit…
A műtét közben kiderült, hogy Ákos arccal előre felé akart megszületni és a köldökzsinór is a nyakán volt. Sajnos, amikor bepólyázva mellém tették én rosszul lettem, öklendeztem, fulladtam, és Ákost elvitték. Kaptam hányingercsillapítót, alig vártam, hogy összevarrjanak és kimenjünk a műtőből. Innen vittek az intenzív osztályra megfigyelésre, Ákos is a NIC-re került, mert nagysúlyú baba és figyelték a vércukorszintjét. Apa várt az intenzív osztály előtt, mondta, hogy Ákos nagyon szép baba. A műtét után elég ramatyul voltam, remegtem, aztán elkezdett fájni a sebem, valahogy kicsúszott a karomból a branül és minden csupa vér lett. Délután Apa, Zsombi és Mama bejöttek hozzám. Szegény Zsombikám nagyon megszeppent, ahogy ott látott az ágyon fekve. Ákost egy kicsit később hozták. Látszott rajta, hogy egy héttel túlhordtam, felázott a bőre, ráncos volt a keze, karmolások voltak a pofiján, hosszúak voltak a körmei. Ezek persze nem számítanak, mert egészséges és gyönyörű baba. Sötétkék még a szeme és sötét barna a haja. Sírt és ahogy beszéltem hozzá, megnyugodott. Alig vártam, hogy a gyermekágyas osztályra kerüljek és végre velem lehessen.
ADHD, TSMT, SNI
2010 május 19. | Szerző: tobica
Zsombi mindig is nagyon eleven volt. Ezt már felfedeztem a terhesség alatt. Meg nem állt a hasamban, még akkor is ficánkolt, amikor én a szülőágyon feküdtem. Csecsemőnek is eleven volt, mozgásfejlődése rendben zajlott. Talán annyi eltérés volt a nagykönyvben megírottaktól, hogy kúszott, elindult és amikor már járni tudott, akkor kezdett négykézláb mászni. Egy emberes baba volt, mindig kellett mellé valaki, aki szórakoztatja, egyedül nem igazán játszott, folyamatosan igényelte valaki társágát, hosszú ideig nem lehetett lekötni a figyelmét, de ezt ugye nem is várjuk egy egy-két éves kisembertől.
Bölcsődébe került, zökkenőmentesen beszokott. Az gondozónők néha sóhajtoztak, hogy “jaj, milyen eleven, én hogy bírok vele?” Ezen kívül más probléma nem volt vele.
Eljött az óvoda kezdés szeptember elsején. Nem kellett beszoktatni, mert előtte is járt már közösségbe, sok kisgyerek ismerős volt számára a bölcsiből. Eltelt másfél hónap, amikor az óvónők elkezdtek nyafogni, hogy Zsombi egy embert leköt, de nekik ott van még 28 másik és különben is, én hogy bírom? Basszus, az anyja vagyok, bírnom kell, a gyerekem és egyébként is nekem nem újdonság az egyénisége, ezt kaptam, ezt szoktam meg, így szeretem. Egy ideig csend volt, aztán egyik nap az egyik óvónő csak úgy lazán kikiabált a csoportszobából, hogy ezt a gyereket szakemberhez kell vinni és ha mi nem visszük, akkor majd ők lépnek az ügyben. Mindezt úgy tette, hogy közben még ott volt az öltözőben 4-5 másik szülő és az összes gyerek. Legalább a fáradságot vette volna, hogy kijön és szól, hogy szeretne velem négyszemközt beszélni, de nem, ő csak átkiabált… Ezt a szokását meg is tartotta. Felvettük a kapcsolatot egy pszichológus ismerősünkkel, akivel hosszan elbeszélgettünk és elment az oviba megfigyelni Zsombit, többször is. Elmondta, hogy következetesnek kell lenni vele és legyen napirendje. Mintha az ember nem ezekre törekedne onnantól kezdve, hogy kibújik a gyermeke. Kiderült, hogy van arra esély, hogy hiperaktív Zsombor, de négy évesen még kicsi ahhoz, hogy egyértelműen diagnosztizálni lehessen.
Egy ideig megint nyugalom volt az óvodában. Aztán újra kitört a “drága” óvónő. Megint szakemberért kiáltott. Ekkor úgy döntöttünk, hogy ebéd után hazavisszük az óvodából, hogy ezzel is könnyebb legyen az óvónőknek. Elvittük egy fejlődésneurológiai vizsgálatra is, ahol másfél órát vártunk a doktornőre. Ebből a másfél órából Zsombor egyet végigült mellettem a széken, mint a kis angyal, az utolsó fél órában sétáltunk az udvaron. Akkor már én is türelmetlen voltam, milyen legyen nemsokára négyéves gyerek? A neurológiai vizsgálaton nem akart egy lábon ugrálni, ebből a doktornő levonta a következtetést, hogy “nem teljesíti a kéréseket”. Előtte mindent megcsinált a guggolástól az orra hegye csukott szemmel történő megfogásáig. Megszületett a diagnózis: ADHD, azaz figyelemhiányos hiperaktivitás-zavar. Nem a perinatális eseményeknek köszönhető, nem nevelési hiba, hanem öröklött. Édesapja volt hasonló csemete, csak 30 évvel ezelőtt még nem nagyon beszéltek hiperaktivitásról. Elkövettük azt a hibát, hogy a doktornő telefonon tartotta a kapcsolatot az óvodával, nem ment ki megfigyelni.
Közben október közepén elkezdtük a TSMT terápiát hetente több alkalommal otthon, 3-4 hetente kontrollal a fejlesztő pedagógusnál. Később már a hét minden napján csináltuk, egy-két hónap után már határozott változást vettünk észre Zsombin. Kevesebb nagy hiszti volt, kezelhetőbb lett, nem volt annyira impulzív, figyelmesebb lett. Az oviban továbbra is panaszkodtak rá. Nekünk leesett a tantusz, hogy azt akarják elérni, hogy egy héten többször, lehetőleg délelőtt vigyük valami foglalkozásra, addig sincs az óvodában. A TSMT-t, amit egyébként mindenki, akivel beszéltünk ajánlott, hogy ez az egyetlen lehetőség a hiperaktivitás kezelésére ebben a korban, egyáltalán nem fogadták el, a fáradtságot nem vették, hogy utánanézzenek, mi ez. Hiába vittünk be leírást is róla. Egyszer az óvónő előhozta a gyógyszerezés lehetőségét is. Hát nem, azt nem engedem és nem olyan súlyos a helyzet. Szedjen nyugtatót ő, ha nem bírja a munkáját…
Volt kupaktanács is az óvónőkkel és a vezetőóvónővel, ahol már egyértelműen az jött le, hogy vigyük máshova Zsombit. Persze mentegetőztek, hogy ők nem tehetik ki még akkor sem, ha a szülők összefognak ellene. Felajánlották, hogy átmehet egy másik csoportba ugyanazon az óvodán belül. Az egyik óvónő folyamatosan egy bizonyos óvoda nevét szajkózta, ahova mint utólag számomra kiderült, szellemi fogyatékos gyerekek járnak, hogy vigyük oda. Úgy kezelték a fiamat, mint egy szellemi fogyatékost, pedig nem az, értelmes, okos, érdeklődő gyerek, csak eleven. Elmondta a pszichológus is, hogy nem megfelelően bántak Zsombival, bármit javasolt nekik, azt mondták, hogy ó, hát persze, ők ezt pontosan így csinálják, de ő látta, hogy nem. Csak mondták és gondolom, hogy amikor ott volt megfigyelni, akkor megjátszották.
Voltunk a Korai Fejlesztőben is vele, ott is az ADHD-t állapították meg és megerősítettek minket, hogy a TSMT-t csináljuk. Minden erőfeszítésünk ellenére az óvoda folyamatosan szakemberért kiáltott. Kiállítottak egy véleményt Zsomborról, amit a nevelési tanácsadó felé akartak továbbítani. Ez állt a véleményben:
„Az óvodai közösségben brutálisan agresszív, sérüléseket okoz gyermekeknek és felnőtteknek. Fékezhetetlen, kéréseket nem teljesít. Ok nélkül veri, rúgja társait. Ennek következményeit nem tudja felmérni.”Egyetlen egy sérülést láttunk, amit ő okozott, akkor is az óvónő habzó szájjal rángatta magával a kislányt, hogy “na, majd most megmutatjuk anyának, hogy már megint mit csináltál, véresre kapartad a szemét”. Engem a víz vert, hogy úristen, mi van, ha tényleg komoly sérülést okozott? A kislány arcán valóban látszott egy piros csík, egy karmolás nyoma, de nem vérzett és a szemének sem volt semmi baja… Azután az egyik gondozónő, az egyetlen ember, aki szerette és elfogadta a fiam, rettegve, hogy kirúgják érte, odasúgta, hogy minél előbb vegyük ki innen a gyereket, mert kicsinálják. Egy anyuka elmondta, hogy öt nő összefogott és aláírást gyűjt a fiam ellen. Ezzel rohanták le a többi szülőt. A legfájóbb az, hogy pont ezeknek a nőknek a fiait emlegeti a mai napig az én fiam úgy, mint a barátait. Hasonlóan eleven, életrevaló kisfiúk, mint ő. És ezek a nők egyszer sem voltak bent az oviban farsangon, télapó ünnepélyen, ahol láthatták volna, hogy az ő gyerekeik legalább annyiszor ütöttek (senki ne gondolja, hogy folyamatos bunyó volt) az én fiamra, ahányszor ő és együtt voltak benne a zsiványságokban. Amikor ezt a kérelmet az orrunk alá dugták az óvónők, úgy döntöttünk, hogy nem írjuk alá és inkább ne járjon Zsombor óvodába. Február óta otthon van. Én úgy érzem, hogy az óvoda hibázott, megbélyegezték a fiamat, nem voltak partnerek, hiába mentünk vele szakemberekhez. Hogy kerekebb legyen a történetünk, leírom, hogy az óvónők kiadták a beleegyezésem nélkül a telefonszámomat szülőknek. Nem részletezem, hogy az egyik nő, hogy beszélt velem telefonon. Ha valaki szeretettel megfogta volna a kezét és nem utasítják el, nem közösítik ki, akkor nem lett volna semmi probléma . Amíg járt óvodába, mindig azt mondogatta, hogy ő a rossz gyerek, egyszer azt is mondta, hogy az ilyen gyerekeket meg kell ölni. Amióta nem jár, nem mond ilyeneket, nem is kérdezi, hogy miért nem mehet óvodába. A gyerekeket viszont a mai napig barátaiként emlegeti. A sors fintora, hogy Zsombor szeretett oviba járni, szerette az óvónőket, a gyerekeket és a gyerekek is szerették őt. Érdekes, hogy ez az óvoda úgy hirdeti magát, mint a másságot elfogadó, integráló óvoda. A város egyik elit óvodájának számít, ami sajnos nem abban merül ki, ahogy a gyerekeket nevelik, ahogy bánnak velük, hanem abban, hogy melyik apukának van nagyobb autója és melyik anyukának nagyobb szilikon implantátuma és ki fizet be nagyobb összeget az óvoda alapítványába…Jártunk a pedagógiai szakszolgálat szakértői bizottságánál is vele. Sajátos nevelési igényű (SNI) gyermekké nyilvánították.Találtunk neki egy befogadó és elfogadó óvodát, ahol a két óvónője fejlesztőpedagógus is egyben. A héten volt szülői értekezlet az új oviban. Teljesen más a légköre, az óvónők kisugárzása, mosolygósak, nem megfásult, életunt robotok. Azt hiszem nyugodt szívvel engedem oda a fiam.
Oldal ajánlása emailben
X