Zsombi mindig is nagyon eleven volt. Ezt már felfedeztem a terhesség alatt. Meg nem állt a hasamban, még akkor is ficánkolt, amikor én a szülőágyon feküdtem. Csecsemőnek is eleven volt, mozgásfejlődése rendben zajlott. Talán annyi eltérés volt a nagykönyvben megírottaktól, hogy kúszott, elindult és amikor már járni tudott, akkor kezdett négykézláb mászni. Egy emberes baba volt, mindig kellett mellé valaki, aki szórakoztatja, egyedül nem igazán játszott, folyamatosan igényelte valaki társágát, hosszú ideig nem lehetett lekötni a figyelmét, de ezt ugye nem is várjuk egy egy-két éves kisembertől.
Bölcsődébe került, zökkenőmentesen beszokott. Az gondozónők néha sóhajtoztak, hogy “jaj, milyen eleven, én hogy bírok vele?” Ezen kívül más probléma nem volt vele.
Eljött az óvoda kezdés szeptember elsején. Nem kellett beszoktatni, mert előtte is járt már közösségbe, sok kisgyerek ismerős volt számára a bölcsiből. Eltelt másfél hónap, amikor az óvónők elkezdtek nyafogni, hogy Zsombi egy embert leköt, de nekik ott van még 28 másik és különben is, én hogy bírom? Basszus, az anyja vagyok, bírnom kell, a gyerekem és egyébként is nekem nem újdonság az egyénisége, ezt kaptam, ezt szoktam meg, így szeretem. Egy ideig csend volt, aztán egyik nap az egyik óvónő csak úgy lazán kikiabált a csoportszobából, hogy ezt a gyereket szakemberhez kell vinni és ha mi nem visszük, akkor majd ők lépnek az ügyben. Mindezt úgy tette, hogy közben még ott volt az öltözőben 4-5 másik szülő és az összes gyerek. Legalább a fáradságot vette volna, hogy kijön és szól, hogy szeretne velem négyszemközt beszélni, de nem, ő csak átkiabált… Ezt a szokását meg is tartotta. Felvettük a kapcsolatot egy pszichológus ismerősünkkel, akivel hosszan elbeszélgettünk és elment az oviba megfigyelni Zsombit, többször is. Elmondta, hogy következetesnek kell lenni vele és legyen napirendje. Mintha az ember nem ezekre törekedne onnantól kezdve, hogy kibújik a gyermeke. Kiderült, hogy van arra esély, hogy hiperaktív Zsombor, de négy évesen még kicsi ahhoz, hogy egyértelműen diagnosztizálni lehessen.
Egy ideig megint nyugalom volt az óvodában. Aztán újra kitört a “drága” óvónő. Megint szakemberért kiáltott. Ekkor úgy döntöttünk, hogy ebéd után hazavisszük az óvodából, hogy ezzel is könnyebb legyen az óvónőknek. Elvittük egy fejlődésneurológiai vizsgálatra is, ahol másfél órát vártunk a doktornőre. Ebből a másfél órából Zsombor egyet végigült mellettem a széken, mint a kis angyal, az utolsó fél órában sétáltunk az udvaron. Akkor már én is türelmetlen voltam, milyen legyen nemsokára négyéves gyerek? A neurológiai vizsgálaton nem akart egy lábon ugrálni, ebből a doktornő levonta a következtetést, hogy “nem teljesíti a kéréseket”. Előtte mindent megcsinált a guggolástól az orra hegye csukott szemmel történő megfogásáig. Megszületett a diagnózis: ADHD, azaz figyelemhiányos hiperaktivitás-zavar. Nem a perinatális eseményeknek köszönhető, nem nevelési hiba, hanem öröklött. Édesapja volt hasonló csemete, csak 30 évvel ezelőtt még nem nagyon beszéltek hiperaktivitásról. Elkövettük azt a hibát, hogy a doktornő telefonon tartotta a kapcsolatot az óvodával, nem ment ki megfigyelni.
Közben október közepén elkezdtük a TSMT terápiát hetente több alkalommal otthon, 3-4 hetente kontrollal a fejlesztő pedagógusnál. Később már a hét minden napján csináltuk, egy-két hónap után már határozott változást vettünk észre Zsombin. Kevesebb nagy hiszti volt, kezelhetőbb lett, nem volt annyira impulzív, figyelmesebb lett. Az oviban továbbra is panaszkodtak rá. Nekünk leesett a tantusz, hogy azt akarják elérni, hogy egy héten többször, lehetőleg délelőtt vigyük valami foglalkozásra, addig sincs az óvodában. A TSMT-t, amit egyébként mindenki, akivel beszéltünk ajánlott, hogy ez az egyetlen lehetőség a hiperaktivitás kezelésére ebben a korban, egyáltalán nem fogadták el, a fáradtságot nem vették, hogy utánanézzenek, mi ez. Hiába vittünk be leírást is róla. Egyszer az óvónő előhozta a gyógyszerezés lehetőségét is. Hát nem, azt nem engedem és nem olyan súlyos a helyzet. Szedjen nyugtatót ő, ha nem bírja a munkáját…
Volt kupaktanács is az óvónőkkel és a vezetőóvónővel, ahol már egyértelműen az jött le, hogy vigyük máshova Zsombit. Persze mentegetőztek, hogy ők nem tehetik ki még akkor sem, ha a szülők összefognak ellene. Felajánlották, hogy átmehet egy másik csoportba ugyanazon az óvodán belül. Az egyik óvónő folyamatosan egy bizonyos óvoda nevét szajkózta, ahova mint utólag számomra kiderült, szellemi fogyatékos gyerekek járnak, hogy vigyük oda. Úgy kezelték a fiamat, mint egy szellemi fogyatékost, pedig nem az, értelmes, okos, érdeklődő gyerek, csak eleven. Elmondta a pszichológus is, hogy nem megfelelően bántak Zsombival, bármit javasolt nekik, azt mondták, hogy ó, hát persze, ők ezt pontosan így csinálják, de ő látta, hogy nem. Csak mondták és gondolom, hogy amikor ott volt megfigyelni, akkor megjátszották.
Voltunk a Korai Fejlesztőben is vele, ott is az ADHD-t állapították meg és megerősítettek minket, hogy a TSMT-t csináljuk. Minden erőfeszítésünk ellenére az óvoda folyamatosan szakemberért kiáltott. Kiállítottak egy véleményt Zsomborról, amit a nevelési tanácsadó felé akartak továbbítani. Ez állt a véleményben: „Az óvodai közösségben brutálisan agresszív, sérüléseket okoz gyermekeknek és felnőtteknek. Fékezhetetlen, kéréseket nem teljesít. Ok nélkül veri, rúgja társait. Ennek következményeit nem tudja felmérni.”Egyetlen egy sérülést láttunk, amit ő okozott, akkor is az óvónő habzó szájjal rángatta magával a kislányt, hogy “na, majd most megmutatjuk anyának, hogy már megint mit csináltál, véresre kapartad a szemét”. Engem a víz vert, hogy úristen, mi van, ha tényleg komoly sérülést okozott? A kislány arcán valóban látszott egy piros csík, egy karmolás nyoma, de nem vérzett és a szemének sem volt semmi baja… Azután az egyik gondozónő, az egyetlen ember, aki szerette és elfogadta a fiam, rettegve, hogy kirúgják érte, odasúgta, hogy minél előbb vegyük ki innen a gyereket, mert kicsinálják. Egy anyuka elmondta, hogy öt nő összefogott és aláírást gyűjt a fiam ellen. Ezzel rohanták le a többi szülőt. A legfájóbb az, hogy pont ezeknek a nőknek a fiait emlegeti a mai napig az én fiam úgy, mint a barátait. Hasonlóan eleven, életrevaló kisfiúk, mint ő. És ezek a nők egyszer sem voltak bent az oviban farsangon, télapó ünnepélyen, ahol láthatták volna, hogy az ő gyerekeik legalább annyiszor ütöttek (senki ne gondolja, hogy folyamatos bunyó volt) az én fiamra, ahányszor ő és együtt voltak benne a zsiványságokban. Amikor ezt a kérelmet az orrunk alá dugták az óvónők, úgy döntöttünk, hogy nem írjuk alá és inkább ne járjon Zsombor óvodába. Február óta otthon van. Én úgy érzem, hogy az óvoda hibázott, megbélyegezték a fiamat, nem voltak partnerek, hiába mentünk vele szakemberekhez. Hogy kerekebb legyen a történetünk, leírom, hogy az óvónők kiadták a beleegyezésem nélkül a telefonszámomat szülőknek. Nem részletezem, hogy az egyik nő, hogy beszélt velem telefonon. Ha valaki szeretettel megfogta volna a kezét és nem utasítják el, nem közösítik ki, akkor nem lett volna semmi probléma . Amíg járt óvodába, mindig azt mondogatta, hogy ő a rossz gyerek, egyszer azt is mondta, hogy az ilyen gyerekeket meg kell ölni. Amióta nem jár, nem mond ilyeneket, nem is kérdezi, hogy miért nem mehet óvodába. A gyerekeket viszont a mai napig barátaiként emlegeti. A sors fintora, hogy Zsombor szeretett oviba járni, szerette az óvónőket, a gyerekeket és a gyerekek is szerették őt. Érdekes, hogy ez az óvoda úgy hirdeti magát, mint a másságot elfogadó, integráló óvoda. A város egyik elit óvodájának számít, ami sajnos nem abban merül ki, ahogy a gyerekeket nevelik, ahogy bánnak velük, hanem abban, hogy melyik apukának van nagyobb autója és melyik anyukának nagyobb szilikon implantátuma és ki fizet be nagyobb összeget az óvoda alapítványába…
Jártunk a pedagógiai szakszolgálat szakértői bizottságánál is vele. Sajátos nevelési igényű (SNI) gyermekké nyilvánították.Találtunk neki egy befogadó és elfogadó óvodát, ahol a két óvónője fejlesztőpedagógus is egyben. A héten volt szülői értekezlet az új oviban. Teljesen más a légköre, az óvónők kisugárzása, mosolygósak, nem megfásult, életunt robotok. Azt hiszem nyugodt szívvel engedem oda a fiam.
ADHD, TSMT, SNI
2010 május 19. | Szerző: tobica
Zsombi mindig is nagyon eleven volt. Ezt már felfedeztem a terhesség alatt. Meg nem állt a hasamban, még akkor is ficánkolt, amikor én a szülőágyon feküdtem. Csecsemőnek is eleven volt, mozgásfejlődése rendben zajlott. Talán annyi eltérés volt a nagykönyvben megírottaktól, hogy kúszott, elindult és amikor már járni tudott, akkor kezdett négykézláb mászni. Egy emberes baba volt, mindig kellett mellé valaki, aki szórakoztatja, egyedül nem igazán játszott, folyamatosan igényelte valaki társágát, hosszú ideig nem lehetett lekötni a figyelmét, de ezt ugye nem is várjuk egy egy-két éves kisembertől.
Bölcsődébe került, zökkenőmentesen beszokott. Az gondozónők néha sóhajtoztak, hogy “jaj, milyen eleven, én hogy bírok vele?” Ezen kívül más probléma nem volt vele.
Eljött az óvoda kezdés szeptember elsején. Nem kellett beszoktatni, mert előtte is járt már közösségbe, sok kisgyerek ismerős volt számára a bölcsiből. Eltelt másfél hónap, amikor az óvónők elkezdtek nyafogni, hogy Zsombi egy embert leköt, de nekik ott van még 28 másik és különben is, én hogy bírom? Basszus, az anyja vagyok, bírnom kell, a gyerekem és egyébként is nekem nem újdonság az egyénisége, ezt kaptam, ezt szoktam meg, így szeretem. Egy ideig csend volt, aztán egyik nap az egyik óvónő csak úgy lazán kikiabált a csoportszobából, hogy ezt a gyereket szakemberhez kell vinni és ha mi nem visszük, akkor majd ők lépnek az ügyben. Mindezt úgy tette, hogy közben még ott volt az öltözőben 4-5 másik szülő és az összes gyerek. Legalább a fáradságot vette volna, hogy kijön és szól, hogy szeretne velem négyszemközt beszélni, de nem, ő csak átkiabált… Ezt a szokását meg is tartotta. Felvettük a kapcsolatot egy pszichológus ismerősünkkel, akivel hosszan elbeszélgettünk és elment az oviba megfigyelni Zsombit, többször is. Elmondta, hogy következetesnek kell lenni vele és legyen napirendje. Mintha az ember nem ezekre törekedne onnantól kezdve, hogy kibújik a gyermeke. Kiderült, hogy van arra esély, hogy hiperaktív Zsombor, de négy évesen még kicsi ahhoz, hogy egyértelműen diagnosztizálni lehessen.
Egy ideig megint nyugalom volt az óvodában. Aztán újra kitört a “drága” óvónő. Megint szakemberért kiáltott. Ekkor úgy döntöttünk, hogy ebéd után hazavisszük az óvodából, hogy ezzel is könnyebb legyen az óvónőknek. Elvittük egy fejlődésneurológiai vizsgálatra is, ahol másfél órát vártunk a doktornőre. Ebből a másfél órából Zsombor egyet végigült mellettem a széken, mint a kis angyal, az utolsó fél órában sétáltunk az udvaron. Akkor már én is türelmetlen voltam, milyen legyen nemsokára négyéves gyerek? A neurológiai vizsgálaton nem akart egy lábon ugrálni, ebből a doktornő levonta a következtetést, hogy “nem teljesíti a kéréseket”. Előtte mindent megcsinált a guggolástól az orra hegye csukott szemmel történő megfogásáig. Megszületett a diagnózis: ADHD, azaz figyelemhiányos hiperaktivitás-zavar. Nem a perinatális eseményeknek köszönhető, nem nevelési hiba, hanem öröklött. Édesapja volt hasonló csemete, csak 30 évvel ezelőtt még nem nagyon beszéltek hiperaktivitásról. Elkövettük azt a hibát, hogy a doktornő telefonon tartotta a kapcsolatot az óvodával, nem ment ki megfigyelni.
Közben október közepén elkezdtük a TSMT terápiát hetente több alkalommal otthon, 3-4 hetente kontrollal a fejlesztő pedagógusnál. Később már a hét minden napján csináltuk, egy-két hónap után már határozott változást vettünk észre Zsombin. Kevesebb nagy hiszti volt, kezelhetőbb lett, nem volt annyira impulzív, figyelmesebb lett. Az oviban továbbra is panaszkodtak rá. Nekünk leesett a tantusz, hogy azt akarják elérni, hogy egy héten többször, lehetőleg délelőtt vigyük valami foglalkozásra, addig sincs az óvodában. A TSMT-t, amit egyébként mindenki, akivel beszéltünk ajánlott, hogy ez az egyetlen lehetőség a hiperaktivitás kezelésére ebben a korban, egyáltalán nem fogadták el, a fáradtságot nem vették, hogy utánanézzenek, mi ez. Hiába vittünk be leírást is róla. Egyszer az óvónő előhozta a gyógyszerezés lehetőségét is. Hát nem, azt nem engedem és nem olyan súlyos a helyzet. Szedjen nyugtatót ő, ha nem bírja a munkáját…
Volt kupaktanács is az óvónőkkel és a vezetőóvónővel, ahol már egyértelműen az jött le, hogy vigyük máshova Zsombit. Persze mentegetőztek, hogy ők nem tehetik ki még akkor sem, ha a szülők összefognak ellene. Felajánlották, hogy átmehet egy másik csoportba ugyanazon az óvodán belül. Az egyik óvónő folyamatosan egy bizonyos óvoda nevét szajkózta, ahova mint utólag számomra kiderült, szellemi fogyatékos gyerekek járnak, hogy vigyük oda. Úgy kezelték a fiamat, mint egy szellemi fogyatékost, pedig nem az, értelmes, okos, érdeklődő gyerek, csak eleven. Elmondta a pszichológus is, hogy nem megfelelően bántak Zsombival, bármit javasolt nekik, azt mondták, hogy ó, hát persze, ők ezt pontosan így csinálják, de ő látta, hogy nem. Csak mondták és gondolom, hogy amikor ott volt megfigyelni, akkor megjátszották.
Voltunk a Korai Fejlesztőben is vele, ott is az ADHD-t állapították meg és megerősítettek minket, hogy a TSMT-t csináljuk. Minden erőfeszítésünk ellenére az óvoda folyamatosan szakemberért kiáltott. Kiállítottak egy véleményt Zsomborról, amit a nevelési tanácsadó felé akartak továbbítani. Ez állt a véleményben:
„Az óvodai közösségben brutálisan agresszív, sérüléseket okoz gyermekeknek és felnőtteknek. Fékezhetetlen, kéréseket nem teljesít. Ok nélkül veri, rúgja társait. Ennek következményeit nem tudja felmérni.”Egyetlen egy sérülést láttunk, amit ő okozott, akkor is az óvónő habzó szájjal rángatta magával a kislányt, hogy “na, majd most megmutatjuk anyának, hogy már megint mit csináltál, véresre kapartad a szemét”. Engem a víz vert, hogy úristen, mi van, ha tényleg komoly sérülést okozott? A kislány arcán valóban látszott egy piros csík, egy karmolás nyoma, de nem vérzett és a szemének sem volt semmi baja… Azután az egyik gondozónő, az egyetlen ember, aki szerette és elfogadta a fiam, rettegve, hogy kirúgják érte, odasúgta, hogy minél előbb vegyük ki innen a gyereket, mert kicsinálják. Egy anyuka elmondta, hogy öt nő összefogott és aláírást gyűjt a fiam ellen. Ezzel rohanták le a többi szülőt. A legfájóbb az, hogy pont ezeknek a nőknek a fiait emlegeti a mai napig az én fiam úgy, mint a barátait. Hasonlóan eleven, életrevaló kisfiúk, mint ő. És ezek a nők egyszer sem voltak bent az oviban farsangon, télapó ünnepélyen, ahol láthatták volna, hogy az ő gyerekeik legalább annyiszor ütöttek (senki ne gondolja, hogy folyamatos bunyó volt) az én fiamra, ahányszor ő és együtt voltak benne a zsiványságokban. Amikor ezt a kérelmet az orrunk alá dugták az óvónők, úgy döntöttünk, hogy nem írjuk alá és inkább ne járjon Zsombor óvodába. Február óta otthon van. Én úgy érzem, hogy az óvoda hibázott, megbélyegezték a fiamat, nem voltak partnerek, hiába mentünk vele szakemberekhez. Hogy kerekebb legyen a történetünk, leírom, hogy az óvónők kiadták a beleegyezésem nélkül a telefonszámomat szülőknek. Nem részletezem, hogy az egyik nő, hogy beszélt velem telefonon. Ha valaki szeretettel megfogta volna a kezét és nem utasítják el, nem közösítik ki, akkor nem lett volna semmi probléma . Amíg járt óvodába, mindig azt mondogatta, hogy ő a rossz gyerek, egyszer azt is mondta, hogy az ilyen gyerekeket meg kell ölni. Amióta nem jár, nem mond ilyeneket, nem is kérdezi, hogy miért nem mehet óvodába. A gyerekeket viszont a mai napig barátaiként emlegeti. A sors fintora, hogy Zsombor szeretett oviba járni, szerette az óvónőket, a gyerekeket és a gyerekek is szerették őt. Érdekes, hogy ez az óvoda úgy hirdeti magát, mint a másságot elfogadó, integráló óvoda. A város egyik elit óvodájának számít, ami sajnos nem abban merül ki, ahogy a gyerekeket nevelik, ahogy bánnak velük, hanem abban, hogy melyik apukának van nagyobb autója és melyik anyukának nagyobb szilikon implantátuma és ki fizet be nagyobb összeget az óvoda alapítványába…Jártunk a pedagógiai szakszolgálat szakértői bizottságánál is vele. Sajátos nevelési igényű (SNI) gyermekké nyilvánították.Találtunk neki egy befogadó és elfogadó óvodát, ahol a két óvónője fejlesztőpedagógus is egyben. A héten volt szülői értekezlet az új oviban. Teljesen más a légköre, az óvónők kisugárzása, mosolygósak, nem megfásult, életunt robotok. Azt hiszem nyugodt szívvel engedem oda a fiam.
Oldal ajánlása emailben
X